(Gombos, 1897. június 19. – Gombos, 1968. január 31.)

Saját szóhasználatával élve – egy életen át ,,a méhészet szolgálatában apostolkodott”.
Ügyszeretetéről, buzgalmáról még ma is, több évtizeddel a halála után, legendák élnek a
bácskai, bánáti, baranyai és muraközi falvakban, ahova nagyobbrészt kerékpáron jutott el, az
egyik méhészháztól a másikig vándorolva. Egyszerű ember volt, tanulatlan, hat elemit járt ki.
17 éves fejjel önként ment el az első világháborúba, négy teljes évet töltött az orosz és az
olasz fronton, az összes létező legénységi kitüntetést megkapta. A haja szála sem görbült
meg, de amikor 1918-ban beállt pesti villamoskalauznak, súlyosan megbetegedett, sántán,
csökkent hallóképességgel távozott a kórházból, s így rokkantként tért haza.
Mivel a “kubikosszakmát” nem folytathatta, méhészettel kezdett foglalkozni. Közben
fényképezett is, muzsikált a kocsmákban – a tárogató volt a hangszere -, s órákat javított.
Mivel a ketyegést nem hallotta, órásszerszámát szájába vette, az óra kerékrendszeréhez
illesztette, s így érzékelte a hangot. Később már egy-két hold föld vásárlására is futotta,
többedmagával hajómalmot működtetett a Dunán. Közben kiváló gyakorló méhésszé képezte
ki magát. Hosszú vándorutakra is vállalkozott, így kései akácra Dalmáciába meg az adriai
szigetvilág viráglegelőire. De ennél tovább is lépett, méhészeti szaklapot
indított Jugoszláviai Méhészet címmel (1935-1941). Önképzéssel kifejlesztette magában azt
a képességet, hogy tapasztalatait, megfigyeléseit élőszóban értelmesen és élvezetesen el
tudja mondani, vagy éppen kerek mondatokba foglalni, azaz idővel kitűnő előadó meg
egyszerűen és világosan szövegező szakíró lett saját lapjában.

Az írást tanulni kell, mint a méhészetet – írta is egy helyütt.

A két háború közötti magyar szaksajtó egyik nem eléggé méltányolt úttörőjét, kiemelkedő
munkását kell személyében tisztelnünk. Ilyen minőségben még a kisebbségi lét egészen
sajátos jelensége is volt, ,,az elhagyatottság, a gyámoltalanság” éveiben, ahogy azt ő maga
fogalmazta meg. Erős közösségi érzés és népi tudat élt benne, vezetésre termett ember volt.
Nemcsak kiváló méhész, nemcsak kiadó és szerkesztő volt, hanem szervező is, a méhészek
szövetkezésének, tömörülésének híve, sőt ezen túl a művelődési élet szervezője is, így,
feleségével együtt, ő indította el a még ma is élő Gyöngyösbokrétát.

,,Széthull és elvész a legszebb nyáj is, amelynek nincs pásztora, s lemarad az a nép,
melynek nincsenek oktatói, melynek nincsenek fáklyahordozói”

-írta lapjában, a Jugoszláviai Méhészetben. Téli tanfolyamai, mindenütt, ahol megtartották,
eseményszámba mentek, emlékezetesek maradtak. Fejtegetése végén a hallgatóság
cédulákon nyújtotta át neki a kérdéseket, mivel tudták, hogy nagyothalló.
A második világháború után induló magyar méhészlapok is az ő közreműködésével jöttek
létre. Ott bábáskodott a Topolyai Méhészet (1947), majd a szabadkai Méhészet (1954)
rajtjánál. Ennek az utóbbinak az impresszumában ez állt:
,,Alapító, első szerkesztő és haláláig szakrovatvezető: Tamaskó József”
A mai méhészeket nem hatja át az előd szelleme: nincs egy magyar szaklap, s cikkeinek, úti
beszámolóinak gyűjteménye sem jelent meg születésének 100. évfordulójára, pedig még
életében összegyűjtötte azokat. Az útjairól írt beszámolóit egyébként egy kései bácskai
peregrinus sajátságos jelzéseiként is felfoghatjuk.