Szerző: Kákai Emese

Gombos egy Duna menti, bácskai kis falu. Itt végeztünk 2013 tavaszán első ízben néprajzi gyűjtést társaimmal Szűgyi Ferenc vezetésével. Az ezt megelőző év tavaszán már az Ybl Miklós Építéstudományi Kar hallgatói végeztek egy gyűjtést, amelynek keretén belül tíz-tíz házat mértek fel Gomboson, Doroszlón és Szilágyin. Társammal mi ezeknek a házaknak a nyomába indultunk, és igyekeztünk felderíteni történetüket, megismerni az egykor bennük zajló életet. Az ötnapos kutatás során nemcsak ezekbe a házakba jutottunk el, hanem más építményekről is sikerült információkat gyűjtenünk. Ezek alapján készítettem el dolgozatomat, ami a megszerzett nagy adathalmaz közül most a kemencékhez kötődő információkat gyűjti össze, rendszerezi és állítja vizsgálat alá néhány kapcsolódó irodalom segítségével.

Ismereteim alapján Gombost a középmagyar háztípus Duna menti – Duna-Tisza közi – dél-alföldi csoportjába sorolnám építészetileg (BALASSA M. 1997; 274). A felkutatott házak mindegyike föld-, vert falú volt, nyeregtetős, bár az egykori nádat már rég lecserélték apatini hódfarkú cserepekre. Az épületek elrendezése kivétel nélkül egysoros, többosztatú, ami a kezdeti szoba-konya-kamra után szoba-konyha-szoba, vagy szoba-szoba-szoba-konyha-kamra, vagy ezek variációivá fejlődtek, bővültek. Mára már a legtöbb ház két, folyosóról a lakótérbe nyíló bejárati ajtóval rendelkezik, s a hátsó helyiségek, kamrák, istállók is külön bejárattal rendelkeznek. A házak első három, de leginkább négy helyisége ajtókkal nyílik egymásba, így a ház első része végigjárható. Az épületek átépítése, bővítése, az egykori konyha a második helyiségből a negyedikbe való átkerülése már a 20. század elején megtörténhetett, hiszen csak néhány idősebb adatközlő emlékezett arra, hogy a lakóház első felében lett volna a sütő-főző, ételkészítő funkciót ellátó helyiség. Úgy gondolom, hogy ennek a korai átrendeződésnek befolyásoló tényezője lehetett a házakat lakó egykori gombosi emberek gazdasági helyzete, hiszen a felkeresett házakat egykor mind jómódú parasztcsaládok lakták. A nyitott kémény megléte már nem volt ennyire általános, vagy csak beépítésük annyira korán történt, hogy már nem emlékeztek rá az adatközlők. A szabadkéményt a negyedik helyiségbe, a konyha szomszéd felőli részébe vagy a nyári konyhába helyezték át, illetve építették fel. Utóbbi szinte kivétel nélkül minden telken megtalálható a mai napig, bár már használaton kívül van, ahogy a témában szereplő tüzelőberendezések is.

Kemencékkel találkoztam nyári konyhákban, különálló szabadtéri sütőeszközként az udvaron és bent a szobákban is. A formájukat tekintve a szabadtéri sütőkemencék nyereg-alakúak voltak, míg a másik két helyen találtak szögletesek. Ez a Duna menti, Duna-Tisza közi általános kemencetípusnak felel meg (ld. SABJÁN 2004). A talált vagy emlékezetből leírt kemencék mind négyzet alapú, felfelé szűkülő keresztmetszetűek, de sarkosságukat megtartó formájúak voltak. Ezeknek a teteje egy, az alsó részükhöz hasonló, szintén négyszögletű búbbal, úgynevezett kalappal záródott le. Ez csatlakozhatott a kemence alsó testéhez, ami dinamikusan szűkült felfelé, de kiképezhettek egy lapos tetejű, csonka kúp formájú kupolát is az alsó részre, ami nem volt olyan magas, és gyorsabban szűkült, mint az említett alsó rész. Ez utóbbi formai változat tipikus bácskai vonás (SABJÁN 2004; 27–28).

Tüzelésük minden esetben kívülről, egy másik, szomszédos helyiségből történt, ami jelenthette a konyhát, kamrát, füstölőt vagy folyosót is. A tüzelőanyaguk kukoricacsutka és szár, rőzse, venyige, háncs és napraforgószár volt. A kívülről való tüzelés lehetővé tette, hogy azok a helyiségek, amelyekben a kemencék álltak vagy állnak, hajópadló burkolatot kapjanak, hiszen egyrészt a tüzelő behordása és kezelése kosszal jár, amit az egyszerűbb földes padlózatról könnyebb feltakarítani, valamint az esetlegesen kipattanó szikra, parázs itt nem okoz nagy kárt, másrészt pedig a faburkolat melegebb érzetet nyújt az amúgy is fűtött helyiségnek. A kemence tüzelése női feladat volt.

Építése viszont kizárólag a férfiakra tartozott. Ezt végezhette a hozzáértő családfő, de legtöbb esetben szakértő kőműves készítette el. Információim szerint a kemence oldalát vályoggal vagy téglával építették meg, ezt az aljánál sárga agyagos, homokos földdel töltötték fel, amibe üvegdarabokat tettek, majd alaposan ledöngölték mindezt. A falát a továbbiakban disznószőrrel és pelyvával kevert agyagos földdel tapasztották be. Bár nem hangsúlyozták ki, hogy ez miből készült, de elképzelhető, hogy a vályoggal vagy téglával tovább rakott falat és a vesszővázból épített, úgynevezett sárkemence oldalát is fedték ezzel az anyaggal (vö. SABJÁN 2004; 50 és SZENTI 2009; 32). Továbbá ez azt jelentheti, hogy nemcsak a megtalált szögletes kemencék lehettek jelen a faluban, hanem a kerek, boglya alakúak is, hiszen egy adatközlőm leírása alapján „a kemencék nagy formátumú téglából készültek, félkör alakúak voltak, a téglákat élivel rakták hosszába egymás mellé a félkör formához. A sablon fából készült. A téglák közt nem volt semmi.” A búb és a kupola elkészítéséhez szintén téglát és vesszővázat is alkalmazhattak, bár ez utóbbi véleményem szerint kevésbé lehetett elterjedt, hiszen magam is találtam vaspántokkal megerősített, téglából rakott kemence kalapot, aminek funkciója a biztosabb merevítés volt. Erre azért volt szükség, mert gyakran a kemencének ez a része volt a kisebb gyerekek alvóhelye. Az elkészült kemencét lassan feltüzelték, kiszárították, majd kívülről több soron bemeszelték.

A meszelés után hagyhatták fehéren is a kemencét, de több helyen azonos volt a szoba színével, ez minden esetben halvány árnyalatú (kék, rózsaszín, okker) volt. Ez a díszítési mód minden bizonnyal a 20. század 30-as éveire jellemző kalocsai pingáláshoz (SABJÁN 2004; 55) köthető, Gomboson azonban a század második felére jellemző hengerelt mintájú kemencék jelentek meg, és maradtak fenn a mai napig.

A festést óvta az a tény, hogy a gombosi kemencéknek nem volt padkája, ellentétben a Duna-Tisza köze és az Alföld többi ismert szögletes kemencéjével. Tekintve, hogy nem volt mire leülni, nem tudták lábukkal összepiszkolni a kemence oldalát, ritkábban kellett újrafesteni azt. A padkák a szakirodalom szerint az 1800-as évek végén kezdtek eltűnni, bár az idősek és a szegényebbek továbbra is ragaszkodtak hozzá (SABJÁN 2004; 15). Talán ez utóbbi információ is alátámasztja azt a feltételezésemet, hogy jómódú parasztemberek lakhatták egykor Gombos vizsgált házait.

A padkán kívül része volt még a gombosi kemencéknek minden esetben a váll és a legtöbb esetben a nyak. Ez utóbbi a fentebb taglalt, két formailag különböző részét összekötő vízszintes részét jelenti a kemencének. Ez Gomboson különösen kiképzett, szinte párkány-szerűen néz ki, ami a díszítő funkció mellett ma leginkább tároló funkciót lát el. (Ha van a kupolának búbja, vagyis jelen esetben az úgynevezett kalapja, akkor annak kiképzése mindig összhangot mutat a nyakéval.) Ezenkívül, ha a ma még fellelhető kemencék nem is mindegyike rendelkezett vele, de a legtöbb visszaemlékezés felidézte a kuckót, mint a kemence kedvelt részét.

Kuckónak a kemence belső fala és az épület fala közötti kis, átlagosan 50×100 cm-es zugot nevezik. Mindig is ez a kifejezés volt ismert a Duna-Tisza közén és a Dunántúl egyes részein, míg a Tiszától keletre a „sut” szót használták a 18. század közepétől kezdve (SABJÁN 2004; 20). Idővel országszerte elterjedt a „kuckó” kifejezés. Csecsemőkoruktól kezdve ez volt a helyük a gyerekeknek egészen ifjúságukig, s főként télen szerettek ide bújni, gyakran többen is aludtak ezen a felfalazott részén a kemencének, amit bundával takarhattak le. Az édesanyák napközben ide rakták be a kisgyereket, amíg a háziasszonyi teendőiket ellátták, s „ha kellett, megszoptatta, aztán visszagyukta”.

A legfőbb háziasszonyi teendő az étel elkészítése volt, amihez a kemence hosszú ideig elengedhetetlen volt. Nemcsak sütöttek, hanem főztek is benne a gombosiak. Ez utóbbi esetben leginkább egytálételre kell gondolni, mint például a töltött káposzta, babgulyás, paprikások, tepsis hús, bográcsos ételek vagy sonka. A sültek között természetesen első helyen a kenyér állt, de ezenkívül kalácsot és különféle süteményeket is készítettek kemencében. Nyáron ezeket kint, a kültéri kemencékben készítették el, ugyanis a legtöbb esetben egy házhoz kapcsolódóan egynél több kemence meglétéről számoltak be az adatközlők. Létezhetett egyszerre két szobai kemence is, vagy ezek mellett még egy kültéri is.

A még megtalált kültéri kemencék nem a már korábban megismert és ismertetett négyszögletű, búbos kemencék voltak, hanem a Mezőföld és Kisalföld településeire jellemző nyeregkemencékre hasonlítottak (SABJÁN 2004; 18) annyi különbséggel, hogy a Gomboson találtaknak a kemence elejénél volt a kéményük. Állhattak önállóan, lábakon, féltető alatt katlan mellett, vagy nyári konyha falához kívülről illesztve, tető nélkül. Egy Dózsa György utcai háznál találkoztam egy kinti és egyben benti kemencének is számító tüzelőszerkezettel. Ez a négyszögletű búbos kemence a nyári konyhában állt, a „nagyházon” belüli társaihoz hasonlóan nem abból a helyiségből fűtötték, amelyikben állt, hanem annak szomszédjából. Abban a helyiségben, ahonnan tüzelték, egy katlan volt mellette. A kemencét az utóbbi időben biztosan nem kenyérsütésre, hanem „piszkosabb dolgokra”, paprikaszárításra és gyümölcsaszalásra használták. Feltételezem ezek szerint, hogy sokáig élt a kinti-benti kemencék funkcionális megosztottsága a faluban, bár érdemes lenne alaposabban utánajárni a melléképület az egykori és mai használatának.

Az összes kemence egyszerű, díszítetlen fém tévővel rendelkezett, ami országos szinten készülhetett agyagból, cserépből vagy kőből is.

A megismert kemencék mellett – már csak szóbeli közlés útján – találkoztam cserépkályhákkal is. Ezek zöld vagy barna színűek voltak, különféle domborművel ellátva (pl. szarvas, Jézus szíve angyalokkal). Azért tartom fontosnak ezt megemlíteni, mert egyrészt ezek egykor meghatározó elemei voltak a Duna menti háztípusnak, ezzel a tüzelőtípussal alakultak ki az első tisztán lakótérként használandó helyiségek[1], valamint mert a beszélgetések során ugyanúgy használták rájuk a kemence kifejezést, mint az eddig taglalt tüzelőkre. Feltételezhető azonban, hogy ezek nem a 14–15. században meghonosodott kályhák maradványai, hanem inkább a Beszédes Valéria által is említett, az 1950-es években elterjedt svédkályhák lehetnek, amelyekre Harkai Imre mutatott rá temerini kutatásai eredményeképpen (BESZÉDES 2011; 43). Bár az egyik efféle színes, szögletes, mázas kerámiadarabokból felépülő „kemencéről” azt mondták, hogy belső tüzelésű volt, és hogy feltehetően már a házzal együtt épült, vagyis most százegy éves lenne. Ezt a kályhát inkább a 19. század második felét követően főként a Dunántúlon elterjedt cserépkályhák csoportjába sorolnám, mint a későbbi svédkályhákéhoz. Az elnevezésbeli zavarokat okozhatja az is, hogy Gombos területén Sabján térképe szerint a kívülfűtős kemencék voltak ebben az időben az elterjedtek (SABJÁN 2004; 23). Egy másik kívülfűtős kályha darabja alapján vélni tudják a tulajdonosai, hogy 1836-ban épült, így további kérdéseket vet fel besorolásukat illetően.

További terminológiai problémák merültek fel a kemencék vizsgálata során, hiszen az itt megismert szögletes kemencére a banyakemence kifejezést használták. Ezt nemcsak adatközlőimtől hallottam, hanem Ternovácz István nyomán Csorba Béla is közöl egy fotót Temerinből[2], amin a gombosi kemencékkel szinte megegyező kinézetű tüzelő látható banyakemence aláírással. Így újra felvetődik a kérdés, hogy feltételezhető-e az elnevezésbeli és az építési technikánál megismert információk után a kemencék kerek, boglya formájú típusainak megléte Gomboson, vagy egyszerűen itt az Alföldön elterjedt használattal (BARABÁS 1997; 159) ellentétben a szögletes kemencéket hívják banyáknak, és a kemence készítésénél általánosan ismert és nem helyspecifikus módot írtak le. Érdekes, hogy búbos kemencének egy helyen sem nevezték, pedig az irodalom szerint esély lett volna rá (SABJÁN 2004; 34).

A ma még fellelhető kemencék mind használaton kívüliek, rossz állapotban voltak, jövőjük nem kecsegtet semmi jóval, kivéve talán azt a kettőt, amely az újonnan tájházként átadott Erdő utcai lakóházban van. Ezeket az épülettel együtt felújították, s most már remélhetőleg gondoskodó kezekbe kerültek. Ezenkívül különösebb igény nem mutatkozik a kemencék újbóli használatára, felépítésükre, csak egyik elbontott cserépkályha darabjait tették el azzal a céllal, hogy majd egyszer újra felrakatják. Az ételek ma már gáztűzhelyen vagy vassparhelten készülnek, s vaskályhákkal és modernebb eszközökkel fűtenek.

Irodalom

Könyv

BESZÉDES Valéria (2011): Házbelső. = Hol volt… Néprajzi és műemlékvédelmi tanulmányok. Vajdasági Magyar Művelődési Intézet, Zenta

SABJÁN Tibor (2004): A búbos kemence. Terc Kiadó, Budapest

Gyűjteményes kötetben megjelent tanulmányok

Balassa M. Iván (1997): A magyar népi építészet táji tagolódása a 18–20. században. = Magyar Néprajz IV. Életmód. Főszerk. Balassa Iván. Akadémiai Kiadó, Budapest, 266–288.

BARABÁS Jenő (1997): Tüzelőberendezés, füstelvezetés. = Magyar Néprajz IV. Életmód. Főszerk. Balassa Iván. Akadémiai Kiadó, Budapest, 155–172.

SZENTI Tibor (2009): Épített tűzhelyek a hódmezővásárhelyi tanyákon. = Ház és ember 21. Szerk. Cseri Miklós–Bereczki Ibolya–Kovács Zsuzsa. A Szabadtéri Néprajzi Múzeum évkönyve, Szentendre, 21–81.

Elektronikus források

CSORBA Béla: A temerini kenyér. http://adattar.vmmi.org/cikkek/4701/letunk_2002.1-2_08_csorba_bela.pdf (2013. november 23.)

Magyar Néprajzi Lexikon „kályha” címszava

http://mek.oszk.hu/02100/02115/html/3-4.html (2013. december 1.)

[1] http://mek.oszk.hu/02100/02115/html/3-4.html (Magyar Néprajzi Lexikon, „kályha” címszó.)

[2] http://adattar.vmmi.org/cikkek/4701/letunk_2002.1-2_08_csorba_bela.pdf

A tanulmány megjelent:

Szőke Anna (szerk.) Sokszínű néphagyomány, sokféle módszer- Válogatás a VII. fiatal néprajzkutatók konferenciáján elhangzott előadásokból, Szabadka 2015.